Erdélyben, egy színmagyar faluban (Szilágyballán) születtem, de magyar szórványvidéken nőttem fel és éltem át Isten megmentő kegyelmét (a máramarosi Nagybányán), majd szolgáltam lelkipásztorként (a barcasági Brassóban, valamint a Belényes-i medencében).
Nagyváradon, teológia-egyházzenei tanulmányaim harmadik évében kezdett el Isten győzködni arról, hogy engem, „nehéz ajkú” gyermekét lelkipásztori szolgálatra hív. Bő egy év tusakodás után megadtam magam és hagytam, hogy Isten „rászedjen” (Jer 20:7-9). Az elinduláskor furcsa elhívási igét kaptam az Ezékiel 33:30-33-ban, ami előre jelezte, hogy szolgálatom eszköztárában a beszéd mellett, sőt néha helyett, ott lesz az ének is, és furcsa hatással lesz népemre. Némelyek felé hidat ver, másokat megbotránkoztat. Míg egyesek nyomban áldást merítenek szolgálatomból, lesznek olyanok is, akik nem tudják komolyan venni, és csak bizonyos idő elteltével érik be náluk az Ige, amivel hozzájuk küldettem, utólag áll össze bennük a kép…
Lokálpatriótaként, sok ideig elsődlegesen a Romániához csatolt magyarságot, továbbá az egyéb népek közé szóródott véreimet éreztem népemnek. Érzékeltem, mennyire értékelik a magyar szót, hogy nyitottan fogadják a magyarul hirdetett és énekelt Igét. Átlátogattam néha a határon túlra is, a „magyarabb országba”, de sohasem gondoltam, hogy az ottani tömb-magyarsághoz küldene Isten folyamatos, hosszútávú szolgálatra.
Mégis 2015-ben, mikor az Érdligeti Biblia Közösség vezetősége meghívott az ottani szolgálatra, Isten újból elkezdett birkózni velem, és meggyőzött arról, hogy a szó szoros értelmében is „ki akarja szélesíteni határaimat”. Feleségem ugyanis a korábbi karácsonyi nagy családi találkozón, Jabéc imádságától inspirálva azt kérte az Úrtól, hogy „szélesítse ki szolgálatunk határait” – nyilván átvitt, lelki értelemben… Szavai szó szerint értendő próféciának bizonyultak, mert nyár végére az Úr meggyőzött arról, hogy át kell jönnünk a határon. Több igeszakaszt, sőt egy éneket is használt ebben a folyamatban, de legnagyobb súllyal a Mt 26:30-46 hatott, amit azóta Magyarországra való áthívásom igéjeként tartok számon. A benne található krisztusi példa késztetett arra, hogy az előttem álló kérdéssel kapcsolatban kimondjam én is Mennyei Atyámnak: Legyen meg a Te akaratod! Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te! És elinduljak abba az irányba, amitől addig viszolyogtam. Családom felé pedig így forduljak: Keljetek fel, menjünk!
2019 elején, érdligeti szolgálatom harmadik évében Isten időszakos visszavonulásra, elcsendesedésre hívott, melynek folyamán megújította, megerősítette lelkipásztori elhívásomat, ami az áttelepülés után eléggé háttérbe szorult. E várakozási időszak végén kerestek meg a bodrogi testvérek, hogy vállaljam el a Jó az Úr Baptista Gyülekezetben és a fenntartásában lévő Bölcsesség Kezdete Óvoda, Általános Iskola és Alapszintű Művészeti Iskolában a lelkipásztori szolgálatot… Miközben meghívásuk felett gondolkodtam, imádkoztam, nagyon erőteljesen megszólított az ÚR: június 16-a hajnalán azzal a határozott felismeréssel ébresztett fel, hogy a János ev. 21. része, az aznapi szolgálattal kapcsolatban szívemben forgó egyik igeszakasz, rólam szól, az én helyzetemet írja le. Simon Péterhez hasonlóan második elhívásként éltem meg, ahogy az Úr Jézus nekem is feltette a kényelmetlen kérdéseket, és amikor kész voltam kimondani, hogy jobban szeretem Őt mindennél és mindenkinél, újból rám bízta bárányai és juhai legeltetését, őrzését. Majd az addig is ismert „perspektívát” elém tárva újból meghívott, hogy kövessem Őt, és ne rágódjam a mellékes kérdéseken. A további fejlemények visszaigazolták, hogy Krisztus valóban Bodrogon akar szolgálatba állítani, és úgy bízza rám a baptista gyülekezetet, valamint az általa működtetett oktatási intézményben dolgozókat és tanulókat, mint az Ő juhait és bárányait…